Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

Petőfi és a természet 85 vonása az alföldi est csendjének, kivált az előbbi zajjal ellentétben. Szinte látjuk, mint rebbennek fel hirtelen. Mily kedves idill, s mily megkapó jelenet! A költő tovább járatja tekintetét: rA tanyákon tul a puszta mélyén, áll magányos dőlt kéményt! csárda." A „magányos" jelző elénk tárja az egész topográfiái helyzetet. Nincs körötte sem egyéb épület, vagy életet rejtő tárgy. A dőlt kémény pedig rögtön valami rozzant, elhanyagolt alkotmányfélét juttat eszünkbe. . Látogatják a szomjas betyárok, Kecskemétre menvén a vásárra." Mintha látnók őket, amint jőnek lopott lovaikkal, hogy kiszáradt torkukat megnedvesítsék. A csárdánál törpe nyárfa erdő sárgul a királydinnyés homokban, oda fészkel a visitó vércse, gyermekektől nem háborgatottan." A költő még jobban körülírja a csárda elhagyott vidékét. Ki ne szemlélné egyszerre a homokban csak törpe nagyságra nőtt, elsárgult nyárfaerdő törzsöcskéit s a köztük fészkelő vércsét? „Itt tenyészik a bus árvalányhaj s kék virága a szamárkenyérnek, melynek hűs tövéhez déli nap hevében megpihenni tarka gyikok térnek." Az árvalányhaj szinét a „bus" jelző árulja el. Mintha annak fakóságát is a bánat okozná, úgy mint az embereknél. Abból, hogy a szamárkenyérnek délben is hűs töve van, elképzeljük széles vastag leveleit, melyeken a nap át nem hatolhat. A költő az esti képet elhagyva, a déli hangulatot rajzolja tovább, anélkül azonban, hogy evvel csorbát ejtene a költemény hangulatán,