Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

III. Petőfi természetszeretete

Petőfi és a természet 71 gyul, s a legnagyobb gyönyöröket élvezi. Ő reá a természet nemcsak színeivel, fény és árnyék ellentétével hat úgy mint a közönséges szemre szokott, hanem mindavval a tulajdonságával, melyet a modern ember öntudatlanul emlékezetébe gyűjt s szemlélet alkalmával önkénytelen felidéz. Mert a természet manapság csak a tapasztalatlan szemnek egy-egy zöld, kék darab föld ilyen és ilyen fákkal, patakkal stbvel. Mi például a távoli erdőkben valami olyast látunk, ami tenyész, mozog, ami árnyékot ad, ahol a nyul szalad, a vadász les, a madarak énekelnek s szellemek kisértenek. A vízhez hozzá gondoljuk a ficzkándozó halakat, a locsogó habokat, a sikamló hajókat stb.*) Petőfi gazdag s fogékony képzeletében mindezek a látás pillanatában az álom energiájához**) hasonlóan felébrednek. Valóságos impresszionista, kinek lelke a természet minden legkisebb érintésére hosszan utánarezeg, mint az aeolhárfa a szellőtől és sebtiben, minden meggondolás, elmélkedés nélkül adja vissza a benyomást úgy ahogy fogadta, megtoldva avval a száz képpel, érzéssel, gondolattal melyeket, kora gyermeksége óta magába fogadott. S e tekintetben is korszakot jelöl, az előbbi költészet tettetett, beteges vagy felületes természetszeretetéhez képest. Ott, ahol az ő elődei s kortársai csak a régi megszokott képet, jelenséget látták, vagy ahol a ter*) Fechner: Vorschule der Aesthetik. **) Du Prel: Zur Analyse der dichterischen Phantasie.