Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

III. Petőfi természetszeretete

Petőfi és a természet 69 általán egyike azon természeti tüneményeknek, melyeket tőle telhetőleg üldöz. „Mint megfogamzott átok ül az óriási köd a puszta világ fölött". Vagy: „Mint őszi alkonyon a félhomályú köd, fásult egykedvűség mereng szivem fölött". A téltől még jobban irtózik. A vad téli éj, midőn szélvész ragadja a sűrű hópelyheket, benne rémes emlékeket, kétségbeesést idéz elő. A téli estéken elszomorodik, hová lett a tarka szivárvány az égről, a tarka virág, a patakzaj. Örül, midőn a zsarnok telet a föld legyőzi s elnyeri szabadságát: a tavaszt. Ugyanez okból a fergeteg iránt sem viseltetik barátságos indulattal. Erőszakos, romboló volta bántja az összhangot, boldogságot kereső szemét. A fergeteg süvöltő hárfájának éneke zordon ő neki. Kegyetlennek tünteti fel s kárörvendőnek, midőn kitépi a hajó szárnyát, a lobogó vitorlát, hogy ne pihenhessen többé kikötőben, midőn lemetéli a bokrok lombjait s elhervasztja a virágokat. Ily módon beszél a záporról, a szélről is. Gyakran a gúny nyelvén szól róluk s akkor ellenszenve irántok még világosabban rí ki. A zápor dühös tombolásán jóizüeket kaczag Bolond Istók úgy, hogy az megbosszankodik s még jobban szakad, de végre mégis csak kénytelen engedni s szégyent vallva távozik. A vándor legény pedig, midőn a szél, eső, hó és hideg összeesküdt ellene, előre örül az édes bosszún, midőn majd csendes tanyájából nézi a czudar szelet s olyat kaczag a szemébe, hogy megpukkad mérgiben. Csupán szellő alakjában szereti a szelet,