Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

II. A természet a magyar költészetben

44 Petőfi-Könyvtár Szentjóbi Szabó László is tudja, hogy mivel tartozik a természetnek. Azt kívánja, hogy sírhalma rózsafák alatt legyen, „hullott rózsafák levelével nyugtassa porom békével ama jóltevő álom?" Ha beleun mindenbe e földön, azok látása felvidítja* ezért végső akarata, hogy árnyékuk birodalmában pihenjen. Mig Ányosnak legalább mélyebb fájdalmát s ennélfogva igazabb vonzódását a természethez kiérezzük, követőinél többnyire már ezek a becses költői tulajdonságok is hiányzanak. Szabóval kezdődik, Verseghynél, Daykánál, Kazinczynál, később Kunossnál, Kis Jánosnál, Köleseinél, Bajzánál és Berzsenyinél is folytatódik az a rendkívül érzékeny, édeskés természetfelfogás, mely a természetet nagy melegháznak tekinti s ezért kivált reánk, kik e kor beteges érzésétől távol állunk, a csináltság hatását teszi. Fojtott itt a levegő, megnyesettek a virágok, a fasorok, mesterségesek a díszletek, a patak, völgy, hegy, hamisan énekelnek a gerliczék, csalogányok (mert más madár náluk nem „udvarképes"). Élénken emlékeztet az egész természet arra, melyet Goethe az áltermészetszeretetet gúnyoló „Triumph der Enipfindsamkeit" cz. bohózatában Oronaro herczeggel ládákban magával hordat. Az a természetért való túlzott rajongás, mely Goethe ifjúkorában a sziveket elfogta s mely annyira divattá vált, hogy az érzéshez már semmi köze sem volt s ezért a természetért valóban lángoló költőt lelke mélyében sértette, itt legnagyobb szélső-