Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

I. A természetfelfogás változásai

Petőfi és a természet 31 czos lebeg a virágos fákon s leszórja lábaival a himport. Igaz ugyan, hogy niind e leírásban a körvonalak szétfolyók, az előadás áradozó, a hasonlatok gyakran túlzottak s a természet, úgy ahogy, itt elénk lép, hián van az erőnek, olyan, mintha maga is az illattól, a hőségtől eltikkasztva álomszerű életet folytatna, melynek hatása alatt ember és állat, növény és kő a végtelen gyönyör s a végtelen csüggedés végletei közt ingadozik, de éppen ez a határozatlanság, e kéjes tengélet volt az, mely a költőknek a valóságtól elfásult lelkét megkapta, megállapodott alakokhoz szokott képzeletüket meghatotta s szivüket szintén ilyen átolvadó, szinte beteges vonzalomra birta a természet iránt. Csakhamar Moore e befolyások alatt leiró ódákat ír a Bermuda-szigetekről, regényes történet keretében feltünteti Perzsia s India tájképeit, de azért erős hangon magasztalja hazáját, a zöld Érint s a természet jelenségeihez fűzi szerelmének nyilatkozásait. Keats menekülni akarván az angol nyirkos éghajlat alól, Görögország bájairól ábrándozik. Mindezeket túlharsogja azonban két költő, kik mindketten főrangú származásúak, szenvedélyességök s igazságszeretetök következtében a legvégletesebb ellentétbe kerültek a feslett előkelő világgal s a társadalmat megfertőztető erkölcstelenséggel s vallástalansággal. Shelley és Byron a természethez fordultak s benne megtalálták, mit ott hiába kerestek : az őszinteséget, a szeretetet, a hitet. Míg