Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

I. A természetfelfogás változásai

Petőfi és a természet 29 boldog hegy, te örömtől harmatos, te égbolthoz hasonló, te a világ támasza . . . mért nem vigasztalsz engem mint leányodat, megmondván hol a férjem. Ugyanígy fordul az Asoka fához s kéri, hogy vegye el róla a bánatot. így a Ramayanában is. Midőn Ráma száműzi magát s neje, Sita társaságában szertebarangol, ily felkiáltásba tör ki: Látod a hegyet, mely teljességében egy óriási, szerelmi mámortól kábult elefánthoz hasonlít? Látod a kristályhabú folyamot, vereses lotusfátyla alatt sikamló hattyúival ? Látod a piros ludat, mely vidám énekével reggeli üdvözletét zengeni száll fel az éghez? S egészen mint modern, várostmegunta ember fejezi be szavait: Nemde, kedvesem, e folyam, e hegy dúsan kárpótol bennünket az odahagyott gazdag városokért ?! Hogyan tehetnők fel Homeros egy hőséről, hogy ilyen áron le tudna mondani elveszett országáról ?! De még kevésbé tudjuk elképzelni Euripides egy hősnőjéről, hogy oly módon akarja maradásra birni távozó kedvesét, mint Sakuntala: Nézd csak az erdőt, mely tőled búcsúzni készül, az antilope leejti falatját, a páva felhagy a táncczal, azt hihetné az ember, hogy a folyondár bánatában hullatja földre elfakult virágait!" Ugyancsak Sakuntala „a kert fái iránt testvéri szeretetet érez". A Sakuntala költőjének, Kalidasának kivált lyrai költeményeiben találjuk mély természetszeretete jeleit. Ezek közül a „Meghaduta" (a felhőposta) vált mintaszerűvé a természet érzékitésére. Ebben