Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VII. Hasonlatok

Petőfi és a természet 181 éppen nem ezekből szabad megítélnünk. A nagy költőknek mindig támadnak utánzói, kik szellemi tótágast-állással pótolják az eredetiséget. De költészetének hasonlataiból is kisugárzó varázsa, hogy a természetet minden oldaláról s a magyar természetet összes sajátságaival nemcsak beleolvasztotta a magyar irodalomba, hanem uralkodóvá tette benne s hogy csak azt irta le, amit látott s úgy, ahogyan ő látta, annak mindig örök fénye marad, melynek világító ereje mindétig legjótékonyabb hatással lesz az igazán tehetséges műköltőkre. Megtanulhatják belőle, hogy a természet a maga örökké uj s a fenségestől a legszelídebb jelenségekig gazdag tarkaságában a legmegfelelőbb hangszer, mellyel érzéseiknek s gondolataiknak erős és friss kifejezést adhatnak, természetesen kell, hogy legyen mondanivalójok s legyen tüdejök, amellyel kiáltani tudnak, mert a természet marad mindig az az anyaföld, melytől a fáradt Anteusok visszaszerezhetik az elvesztett erőket. Megtanulhatják azt, hogy a természeti tárgyak s tünemények nem a maguk valóságában kapnak meg bennünket, hanem vagy a saját egyéni vagy emberi hangulat, vonatkoztatás és élet által, melyet a költő beléjök visz s ezért az igaz értelemben vett költői reálizmus nem azok száraz feltüntetésében áll, hanem abban a művészetben, mely Petőfi virágaként a valóságban gyökerezik, de a mennyben virul. Megtanulhatják végül azt, hogy ne tántoríttassák