Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VII. Hasonlatok

Petőfi és a természet 173 virága, melyre örök tavasznap mosolyog. Az ő és kedvese lelke a csók tüzében összeolvad, mint hajnaltól az ég és a föld. Keble sötét föld, melyre egy fény jár csak: kedvesének képe. A remények repkednek mint szép madarak, míg a való, e zord vadász lelövöldözi őket, vagy pirosan kelnek, mint a nap szemeiből kilőtt sugarak. Érzelmei, mint a felhők a nyári égen, jönnek, mennek. Haragja zuhatagos zord bérezi patak, mely zúgva rohan a mélybe s vet szilaj habokat. Mielőtt álomra zárkózik, kedvese képe jelenik meg előtte, mint az égen, mielőtt az éj ellepi, mindig ott terem a szép alkony. Kedvese szempillájának fekete virágán a részvét könyharmatja reszketett. így szaporíthatnék a példákat a végtelenig s egyszer sem találkozunk ugyanavval a képpel, egyszer sem vesszük észre, hogy képzelete lankad, vagy kimerül. De nemcsak képletének gazdagságát, hanem érzésének és gondolatainak bensőségét látjuk rajtok. Az ő képei nem olyanok, mint elődeinél : élettelen czifrázatok, a gondolatok s érzések közé rakott arabeszkek; hanem — leírásaitól csak abban különbözvén, hogy rövidre vannak összevonva — teljesen összeolvadnak azokkal a hangulat egységében. Önként kerüli továbbá bennük a „mint, úgy, valamint, hasonlóan, gyanánt, képpen", kötőszókat s határozókat, melyeknek jelenléte mindig azt bizonyítja, hogy kép és fogalom nem egyszerre keletkezett a lélekben, hanem csak a kutató elme segít-