Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 159 hópelyheket egy őrült gondolatjainak vagy szétrepedt lelke rongyainak tartja. Hasonló szertelenségek, a duzzadó képzeletnek fattyuhajtásai előfordulnak a „Felhők" közt, de az egészséges, gazdag s ha bizarr is, de érthető képekhez viszonyítva oly csekély számban, hogy Petőfi éppenséggel nem illethető az izetlenség vagy beteges képtulhajtás vádjával. Ment az ő természetfestése az érzelgősségtől, mely az utolsó féreg pusztulásán könyezik, mely búsul azon, hogy a nap lemegy, mely együtt szomorkodik a méla holddal s tárgytalanul epedez az elfolyó ködszerű jelenségeken. Neki — mint Péterfi mondja — nem refugium a természet, amelyben túl művelődött lelke nyugalmat keres. 0 nem áll ellentétben vele. Természetfelfogása minden tekintetben olyan naiv, mint genieje egyáltalán. Azon epigramm mellé, melyet Heine irt a természetszeretet ezen szenteskedő hangjai ellen, sorozhatjuk „A hold elegiája" cz. szatíráját, melyben azon költőket gúnyolja, kik folyton a holdhoz intézik panaszaikat s drasztikus, de a beteges szentimentálizmussal ellentétben jóleső humorral adja elő, hogy a hold tulajdonképpen milyen prózai dolgokat lát a földön. Petőfi miszticismust sem visz be a természetbe, mint Byron Manfrédjében, aki misztikus alakokkal népesiti s eleveníti meg. Petőfi nem lát sohasem szellemeket, mitologiai vagy képzeleti lényeket. Mindenhol csak embert lát vagy önmagát találja.