Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

144 Petőfi-Könyvtár Áttekint a nagy láthatáron, a nagy völgy és hegytelen rónán s szivét is ilyennek tartja, melyben nem hullámzik az érzelem, hanem csak szerelem tölti el egyenletesen. Tekintete most egy fára esik, mely alig birja el gyümölcseit. Felébred benne a gondolat: nem fog-e kárba veszni az ő szive szerelme stb. Mindenhol csak azt látja és annyit lát, amennyi csapongó képzeletének megfelel. Minden külső jelenségre normálisan reagál. A vihar szenvedéseire emlékezteti, a róna a nyugodt boldogság képe, a gyümölcscsel elhalmozott fa a szerelmében magát végtelen gazdagnak hivő szivét jelzi. S mégis az alkalmazásban, a természetszerű folytatásban s a kifejezés erejében megkapóan eredeti. Tele mozgással, érzéssel, élettel. Igaz ugyai?, hogy a tájkép a különféle egymásután történő jelenetek, sőt más elemek (a költemény végén „pohár bor" és „teli sziv" közti analógia) következtében teljesen elveszti egységét, de a költőre nézve annak feltüntetése egészen mellékes. „Der Lyriker-' — mondja Carriere, — erstrebt nicht ein ganzes der Anschauung durch naturgemásse Verbindung und vollendete Aufzáhlung von Gegenstánden, sondern ein Ganzes der Empfindung durch successive Bewegung auf der Tonleiter der Gefühle." Már ifjúkorában meg volt ez az érzéke, de nem uralkodott hangulatán, sem a képen. Érdekesen mutatja fantáziájának ez irányú vergődését az „Örök