Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 133 nehogy setétbe ballagjon sokáig, vagy pedig a szellőt, fújja el az útnak porát, nehogy megtalálják sárga csikója nyomát. A népköltészet egy másik módon is szerepelteti a természetet. Minden szorosabb egybefüzés nélkül egymás mellé állit egy cselekvést, tárgyat vagy lényt a természet világából s egy motívumot az emberek köréből: Meg kell a búzának érni, mert a nap erősen éri, Meg kell fejemnek őszülni, mert szüntelen a bú öli stb, stb. Ily módon a nép önkénytelenül panteista s mint az indus vallás, az egész világot egy részekre bontott, de vérbelileg összetartozó istennek tartja. návra yóp <pú<rsc i/sc TI őetov! Ilyen azonban minden nagy lirikus. Ilyen volt Goethe, ez volt Byron, ez Lenau és nálunk Petőfi. Midőn a müköltő saját világfelfogásától ösztönöztetve átveszi a népköltészetnek ezt a természetfelfogását, nem elégedhetik meg a nyújtott eszközökkel, hanem művészibben, változatosabban shatározottabban alkalmazza őket, szóval öntudatcsabban jár el, anélkül, hogy a czélzatos tudatosság bélyegét sütné reájok. Petőfi is midőn a népköltészet s a külföldi példák nyomán a természet ilyetén szerepeltetését költészetünkben megkezdte, mind nagyobb művészetet fejtett ki. Aszerint, amint a természeti kép egy egyszerű érzéskapcsolatban vagy hullámzóérzéslánczolatban, akár valamely kis történet keretébe