Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 131 ringatja. A bel- és külvilág teljesen egymásba olvad. Ilyenkor mintegy a táj megy a költő keblén keresztül s nem a költő ballag át a vidéken. Ugyané módon, de harsány hangon, mely megindítója lett az utána következő lírikusokénak, látjuk Goethe egy másik költeményében a hangulat hatását. „Die Harzreise im Winter" ez. költeményében a szivét eltöltő szerelem sivatag hegyi utakat fáklyával világit be neki, a félelmetes bérez hótakarta csúcsát oltárnak nézeti vele, melyen köszönetet mond ajka. E nemben korszakot alkotó volt még Heinenek ismert költeménye a magányosan álló fenyőről, mely pálmáról álmodik. A költő szerencsétlenül eped kedvese után s midőn látja az északi hidegben dermedő fát, beléje viszi a maga érzését és tehetetlen vágyódását. Legélesebben mutatja Petőfi „Puszta föld, a hol most járok" cz. költeményében. Mihelyt eszébe jutott szeretett leánykája, mintha fülemile-hangot hallana, mintha virágok közt ballagna s csupa merő csillag volna az ég, pedig előbb még bokrot se látott, felhős volt az ég s a csillagoknak hire se volt. Ez a természet és az ember közt fennálló, mondhatnók baráti, sőt szerelmi viszony legtermészetszerübben, mintegy magától értetődően nyilvánul a népköltészetben, mely a maga naivitásában legközelebb áll a gyermeki ősállapothoz. Az összes népek költészete magán hordja ezt a vonást, de bennünket itt csak a mi népköltészetünk érdekel, mert a külföldi, már a népköltészetből kiindult 9*