Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

122 Petőfi-Könyvtár lánytestvérek gyanánt és hasonlítanak is a költőhöz, mert nekik is vannak könyeik és villámaik. A „Völgy és a hegy" párbeszédében mindkettőnek kölcsönös elégedetlenségét tárja ki. Az, mint a hegy, a csillagok szomszédságából szeretne a nagyvilágra letekinteni, szeretné, ha a felhő őt is körülvenné hódolattal tömjénfüst gyanánt, szeretné, ha neki is sugárkoronát tenne homlokára a fölkelő nap, a lemenő pedig végsugarainak biborát. A hegy ellenben vágyódik a völgy kellemei, a pillangó, harmat után, mert őt fenn csak fergeteg éri s csak hideg pusztaság környékezi. Már ezekből is kiérezzük az ő lelki világát: A szél változó, de mindig érző voltában önmagát példázza, a felhők is, mint ő, a viharzsarnokkal szállnak élet-halálharczra s valamint haragra lobbanni tudnak úgy el is tudnak érzékenyülni. Az utóbbi költeményből pedig az az általános életigazság sugárzik ki uj alakban, hogy nem a magas rang, hanem a szelid, egyszerű örömök adják meg a boldogságot. E nemben legszebb, mert legkerekebb költeménye : A Tisza. Érző, akarattal biró lény nála a folyó. Nyugodt állapotában oly szelid, oly sima, még azt sem akarja, hogy a nap sugarai megbotoljanak habjai fodrában. Tánczolnak is rajta mint megannyi tündérek, szinte hallik lépteik csengése, mint parányi sarkantyúk pengése. Mily közvetlenül nyilatkozik a természet emberének finom halló tehetsége!