Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)
V. Személyesítések
114 Petőfi-Könyvtár Az elfakult levelek aggkórtól csendesen földre hullanak. Mosolyogva hal el a bájos tavasz, csendesen kiontva szive vérét, a rózsáit. Heinénél: A szél felveszi fehér viznadrágját s korbácsolja az üvöltő hullámokat. A fenyőfa zöld ujjaival kopog az alacsony ablakon. — A tenger felett hason fekszik az alaktalan északi szél s titkosan tompa hangon, mint vén házsártos, kinek jókedve kerekedik, belecsacsog a vizbe . . . hogy a fehér tengeri gyermekek magasra ugrálnak s pajkosan ujjonganak. A szép sziget virágzik és ragyog pirosra csókolva a vakmerő tavasztól, smaragdokkal díszített inellfüzőjével, tarkán felczifrázva, mint valami menyasszony. Tompánál: Az ősz egcnek csak boruja van, nincs mennydörgő haragja, mely a szétvágott fellegekben villámostorát csattogtatja. A szél láthatatlan szilaj mén, a térség abroncsán vágtatva mén s felporzik utána hosszú vonalban a halvány, meleg homok, melyet futtában légbe rugdos lába. Alusznak a füvek, virágok, közöttök halkan énekelve, csak az éji őr szalad sietve, az éber éji őr: a kis patak. Oh fák, szóljatok! ti vén apostolok, kiterjesztett karokkal, barna zöld palástban. S nézzünk még egy pár hasonló tárgyat Petőfinél: Nyugodt a táj mint az arcz, mely küzdött a halállal s már kiszenvede.