Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

Petőfi és a természet 111 övet ölt, vagy pedig piros arczú selyemszőke hajú lány, Petőfinél ifjú levente, kinek ragyogó szép csillag a kócsagtol! fején, vállán újdonatúj piros bársonymente. Megöli az éjet, melynek vére felfreccsen a fellegek szélére. Aranynál a nap piros paplanát szép arczára vonja, máskor a megifjodott nap tavaszi sugarával fénybe öltözteti a világos eget, fehér gyolcs ruhában járnak, udvarolnak távol a fellegek. Petőfinél: olyan, mint a hervadt rózsa, lankadtan bocsátja le fejét, levelei, a halvány sugárok bús mosollyal hullnak róla szét. Szélesebben kivivé Aranynál: a nap leáldozék. Haránt fektette a fodorhabú Tiszára, mint búcsújobbot, rezgő sugarát és mintha még egy kis ideig várna, szélesen, hosszan, aranyhíd gyanánt ingadozék ott lángszinű sugára, aztán vakító ragyogással ége a falu szélső ablakán és — vége. Vagy pedig: az ég szemei, az a néhány csillag, az álommal ők is alig-alig 'birnak, máskor: a lantos dalára eleljött a puszták szellője egy-egy hangot elorozni tőle s diadallal vitte nyert prédáját, megbájolni kedves délibábját, vagy: a szőke regg s a barna éj kétes csatában küzdtenek, vagy részletesebben: felreped a hályog a keleti égen, szürkül az ég alja s mint sűrű pókháló délre és éjszakra halvány sugár mégyen, melyet aranyozni az éjjeli ködnek duzzadó felhői folyton erőlködnek, majd a szürke sugár győz a viadalban, halovány orczája pirosabb szint ölt fel. Előfordulnak Aranynál betegségi tünetekkel való összehasonlítások is. Az égen a