Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

100 ­Petőfi-Könyvtár lásson a pusztaságon. A költő tulajdonképpen saját kívánságát fejezi ki benne. A halászkunyhó, csősz­ház üresen áll, a jószág el-elbődül, mikor a vályú elé hajtják, mert jobban szeretne a tó vizéből inni. A béres is, nem levén meg a munkaköre, lomha lesz és nem tud mit tenni, unalmában leveszi leveles dohányát a gerendáról, a küszöbre teszi, megvágja nagyjából, pipát húz ki csizmaszárából, rátolt és szipákol. Mily természetesen beszéli el cselekvésképpen amit, a festő a végmozzanattal csak gyanittathatna. Szinte látjuk, mily lassan mozog, mint bíbelődik minden egyes aprósággal, csakhogy múljék a hosszú idő. A csárdákban is hallgatás van, mert senki sem jár a hótakarta utakon Csak fenn a levegőben van élet. De ez is haragos, a csikorgó hidegnek megfelelő: A szelek birkóznak egymással. Ez sem tart sokáig. Estefelé fáradtan elülnek, a rónára ködök települnek s ezek félig mutatják a közeledő betyárt (újra oly pontos vonás, mintha most látná!), kit a máskor oly vidám ló most prüsszögve visz, kit háta megett üldöz a farkas, feje felett pedig a holló kísér, mintegy lesve, mikor csaphat le holttetemére. Mind elkeserítő, szomorú kép, mely elöli az emberben az élet­kedvet s legfellebb erőszakos fellobbanásra birja. Nem is csodáljuk, hogy Petőfiben ez indulat kere­kedik felül: a lemenő napban kiűzött királyt Iát, aki visszapillant országa pereméről mérges tekin­tettel s mire elér szeme a túlsó határra, leesik fejéről véres koronája.

Next

/
Oldalképek
Tartalom