Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

72 Petőfi-Könyvtár Vele röpülnek szilaj álmai, Sötét haragja, zúgó szenvedélye . . . Mi fog történni, ha oda belép? Utána egy titán nyomul: a nép! Remegjen hát az olymp gőzös orma S pusztuljanak a bitor istenek! Kúszszék repkény a kőrózsás romokra, S támadjon uj világ az ó felett! Az alkotó, teremtő szó kimondva S ott áll a kunyhó, hol a nyilt egek. A mithosból nincs más, csak ingoványa: De fenn ragyog a puszta s délibábja! S repültek, szálltak a dalok tovább, Velők a bűvölet, inosolygva, áldva. A nemzet, mint tükörben, önmagát, Először tisztán e dalokba' látta S e nemzetet az ámuló világ Ezekből szereté meg és csodálta . . . így hódította meg e szent sereg A hont, a nagy világot, az eget! Tegyetek róla fényes tanúságot Ti bérezek, rónák messze tájakig, Ahol ábrándok, búk, szerelmek, álmok — Palotában, kunyhóban — szív lakik; Népek, kik boldogabb időre vártok S remény közt hallgatjátok dalait, S kiknek világa büszkén fenn ragyog : Ti is, örök, lobogó csillagok! Mert Sappho nem dalolhat édesebben, Ha lantján zendül a szerelmi dal, Sem a fuvalom, mely susogva lebben S ingó virág-fejecskék közt kihal;