Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

98 Petőfi-Könyvtár Ott halad előttük és vezeti őket, A szabadság napján sírból kijövőket. Megy a menet élén, szelíden, nyugodtan, Csak a szeme gyúl ki, csak a szeme lobban, Csak az a merengő, múltba néző kék szem, Az ragyogja némán: Mindenre emlékszem! Egy-két forduló még s a szoborhoz érnek, Hallga! Most egymással ők ketten beszélnek. „Üdvözöllek, Sándor! így találkozunk hát! Látod, én még most is folytatom a munkát, Te pedig eltűntél véres csatatéren, Tán az Isten vitt el diadalszekéren ? Hogyha elment őszszel,- ki tudja, ki látja, Hova szállt a tavasz vándor csalogánya? Dalodtól talpra állt Magyarország népe, S magad lefeküdtél a haza ölébe! Óh milyen seb volt az, amit akkor vágott A kozák dárdája! Egy fél mennyországot Rombolt le a hitvány, tele angyalokkal, Isteni zenével, csodaszép dalokkal! Te voltál a világ legdúsabb királya, S trónod elvetetted, mert hazád kívánta, Mert több volt ő néked kincsnél, diadalnál . . . Légy áldott, ki érte ily korán meghaltál!" Válaszol a szobor: „Üdvözlégy, barátom! Ércz-szemem könnyezik, fejedet ha látom! Én korán lehulltam, hamar oda lettem, De te dolgoztál és szenvedtél helyettem! Belém egyszer döfött kozák gyilkos fája, S elkerült a jövő hosszú Golgotája .. . Egy seb- és gond, bánat, mind, mind semmivé lett. Óh de téged hányszor döfött át az élet!