Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 87 Daloddal hunyta be a szemét örökre . . . Szállt a dalod tovább zúgva mennydörögve. Szállt a dalod tovább mindegyre halkabban . . . Ide tért, itt zokog most e sírhalomban! Szabadság alkonyát siratva siratja, Vele sír a hősök koszorús csapatja. . . . Halljátok-e, hogy zeng daltól a sirhalom! Kardok csattogása csörtet át e dalon . . . Zúgva mennydörögve a harczot folytatják, Dobog a föld szive: éljen a szabadság! Némulj el sirhalom! Más időket élünk! Hallgass el Petőfi! Nem dal kell minékünk! Szomorú korszak ez! Silány korcs ivadék! Ennek a haza már csak koncz, csak martalék. A szabadság se más, csak czifra köpönyeg, Csak azért szeretik, mert eladni lehet. Ki rakna most kincset a hon oltárára? Nem dal kell minékünk, nincsen már varázsa! Óh, ha megjelennél itt e sirhalomnál: Lantod húrjaiból tudom, ostort fonnál! Vagy tán meg se haltál ? Ez a hir csak költött ? Halhatatlan valód új alakot öltött? Mint csalogány zengesz erdők rejtekében, Elveszett édenről szomorúan szépen, Hogy az esti csillag reszketve aláhull Bűvös dalodra a fénylő magasságbul? Tán felhő képében gyászolod hazádat? Beborítod, mint a legfeketébb bánat? Vagy te vagy az égnek haragos villáma? Fenyegeted a sok zsarnokot czikázva? Óh, czikázz, te villám! Sújtsd agyon a hányván! Ne legyen egy nép se porban, rabigában! Pósa Lajos.