Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költők lantján 19 S nem a szerencse kéjadó ölében Kellett az élettel megküzdened ; Üdv nem virult vágyalkotó szivednek, Bár szívrepedve hangzott éneked; És míg a Múzsa homlokodra csókolt, Fortuna hátat fordított neked; Míg lelked égi eszményekre gyúlt, A földi élet elhomályosult. A Múzsa és Fortuna rég időkben Egymásnak ellenségi lettenek; Azóta együtt, óva s bátorítva, Még egy halandót sem vezettenek: Mélységbe sujt a legmagasb szerencse, A por rabjának zárvák az egek . . . A dalteremtő ég felé siet, S lerázza mind a földi terheket. Ki festené a szívnek vad csatáit, A bánat tengerét ez életen, Ki festené, hogy mégis önszivében Nyugalmas és bánattalan legyen ? Érezni kell előbb a sors hatalmát, Aztán danolni bájos édesen; S akármit mondjon az avattalan, A költő boldog, ha boldogtalan. Boldogtalan valál! Köszönd az égnek 1 Ki vagy választva milliók közül! A képzelemnek tünde bájvidéki Neked jutottak osztályrészedül, Hogy andalogván berkök szent homályán, (Hol a költészet műhelye terül, S az érzelem forrásai fakadnak) Nekünk virágot szedj, babért magadnak. 2*