Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költők lantján PETŐFI. Másoknak is volt méltó dalnokuk, Ki nemzetének kincseket adott. Kinek megszentelt homloka köré Glóriát szőnek késő századok. Kinek örökké élő dalai Termékenyítnek, mint napsugarak. Aki az eszmék lázas versenyén Messze tündöklő fáklyafény maradt. De nálad nem volt egyik se nagyobb, Igazabb, hősebb, tökéletesebb ! Mint a pacsirta a szabad mezőn, Daloltál, ahogy szived érezett. A szerelemről gyujtóbb, büvölőbb, Ékesebb nyelven nem irtak soha, Világhódító utján szállt a dal S fészke lett annyi fehér lány-szoba Miként a harmat a fa levelén : Úgy élt szivedben a legjobb anya. Pedig, de ritkán árasztotta rád A melegét az otthoni tanya. Bolyongó lábad szúrta száz tövis, Gyötört a sors, az éhség, a hideg, S csak szülte Róla a gond éjjelén Gyöngy-kagylóként a dalokat szived Gyűlölted, aki a földön csúszik És büszke lelked nem viselt igát. Vártad, hogy eljön majd a te időd, Mikor szabad lesz az egész világ.