Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 135 Félig vagyok ébren, félálomban élek: Dalaidtól ittas ez a kábult lélek, Mint ahogy pihegve párolog a mező, Mikor megöntözte nyári záporeső. A völgyek, a bérezek kék távolba folynak: Lantod ezer hangja egy zsongásba olvad, S ennek ölén ringat a dallamok kéje, Mint bűvös messzeség elhaló zenéje. Nem hallom haragod ostorcsattogását; Nem hallom szerelmed gerliczebúgását; Honfibánatodnak viharát nem látom, Csak a levelek halk rezgését a fákon. Nem zúg a szabadság szilaj harsonája ; Nem cseng bordalaid pohármuzsikája; Képzelmed sas-szárnya nem leng a felhőkben ; Jókedved lepkéje sem csapong előttem. Birodalmad minden kincsét eltemettem ; Csak egy üstökös láng suhan el felettem — S míg mélázva állok a névtelen sírnál: Azt az egy dalt hallom, melyet meg nem írtál! Azt az egy dalt hallom, — nem hallotta senki, Mikor hülő ajkad a búcsúszót zengi, Mikor égre szökkent véreddel a lelked Minden igazságát te megpecsételted. Azt az egy dalt hallom ... A síkon, a halmon Száll, száll, hogy a zajban azután elhaljon, Letiport hazával együtt sírba menjen, Magyarok istenét keresse a mennyben !