Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 119 Ami Tyrtaeusnak szárnyaló dalában Spártát harczba hívta, az ő lelke volt; És a Marseillaisenek riadó szavában Örvényes viharban mint sirály sikolt. S amikor hozzánk jött, mint Istentől küldött, Lelkűnkről az álmot ő kergette szét, Ő vitte a zászlót, ő fújta a kürtöt, S keblünkben éreztük Petőfi szivét. Most is sokan látják, most is sokan hallják, A kor harsonása most is mindig ő . . . Ahol éltet kér az eltiport szabadság, Ahol lánczát rázza a rab szenvedő, Ahol az ember-jog kél elszánt tusára, Hol bitor bálványok porba omlanak: Ott — fején a költő s martir glóriája — Dalait harsogva, ő vezet hadat. Nem halt meg a dalnok! Megjön az idő még, Amikor hozzánk is újra visszatér; Újra drága lesz a szabadság, dicsőség S értök újra olcsó lesz a honfi vér, Más alakot ölt tán, de hiába rávall, Aminőt más nem tud, az a büszke dal, S aki élni-halni számot vet magával, Meglátja Petőfit újra a magyar! Inczédy László.