Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

116 Petőfi-Könyvtár Jelzőnek a szó Rá visszásra jő ki Ö semmi más, — Ö büszkén csak Petőfi Egyetlenegy, az is marad halálig, Míg szabadságra, szerelemre vágyik. S egy boldog összhang élete, halála, Mint dalai örök harmóniája! — Mikor rózsaerdőben mendegél A halkan járó nyári esti szél, Ahogy susognak, a szél meg a rózsa: Az az Ö lantján a szerelmi nóta. De mikor lelke haraggal teli, „Rab nemzetek bilincsét tördeli", Ahogy viharzik dala mennydörgése: Hasonlat nincs arra a mindenségbe. Óh, magyar Alföld, ékes rónaság, Volt-e te rajtad azelőtt virág? Termett-e rajtad addig árvalányhaj? Vagy Ö hozta csak mindezt rád magával : Hát délibábod lett-e másmiből, Mint az ő lelke merengésiből ? Ö nézte rád ezer szépségedet S adta világgá hired-nevedet! ü szeretett legjobban a világon, Légy érte hálás, édes pusztaságom! Gyepszőnyegiden, homokodon át: Nődd be virággal a lába nyomát! — Hát te mit adnál Néki, nemzetem? Emlékszel-e még a „Talpra magyar"-ra? A riadókra, a csatadalra? Mikből kilobbant a szemedben Nagy, régi büszkeséged . . . — Hol, aki mert gyávának nézni téged ?! Emlékszel-e még A rád szakadó zivatarra?