Váradi Antal: Petőfi könyvtár 19. Az elzárt mennyország (1910)

Vörösmarty életéből

Vörösmarty életéből 33 Ez argumentum valószínűvé tette előtte a dolgot. Lelkében felmerült még egyszer a búcsú fájó emléke, melyet anyjától vett, — egy pillantást vetett bámuló János öcscsére, a kis batyura a kocsi fenekén, a sokat kopogtatott hordóra s azzal fél örvendő, fél bús hangon öcscséhez fordult. — Hallod, János? Annak csak úgy szikrázott a szeme az örömtől. — Hallom, bátya, hallom ! Aztán most mindjárt menjek, rogo humillime? De mindjárt ám, mert az én apám katonás ember, szereti, ha hamarán teljesitik a szavait. Aztán meg ne is ácsorogjunk sokáig ebben a kutya hidegben. Milyen szánalmas pillantást vetett a Perczel István meleg kabátjára, aztán diadallal gombolta ki mellén a maga vékony kabátját. No, ha a domine kollega fázik, induljunk! Azzal leszállt a görbe lőcsök közül s megölelte János öcscsét. János ! Mondd meg az édes anyámnak, érted? mondd hogy ne búsuljon, van már helyem ; de megmondd ám! Ezt a bort meg vidd haza. Adjátok el, mondd édesanyámnak, hogy vegyen rajta fát. Ezt az utolsó szót már csak úgy susogta a könynyező Jánosnak. S bizony az ő szeme is megtelt könyekkel. — Amice, maga könnyezik? — szólt Perczel. A hideg . . . kérem a hideg . . . Azzal megindultak. Vissza nézett még egyszer, Petőfi-Könyvtár XIX. 3