Váradi Antal: Petőfi könyvtár 19. Az elzárt mennyország (1910)
Egy színész-család
Egy szinész-család 127 melyen pályáját megfutotta és bevégezte, hogy a sikert keresnie sem kellett. A siker lelkében és egyéniségében élt. Nem volt sokoldalú a maga művészetében, de azt a kört, melybe hivatása behelyezte, — a népszínművet kell érteni — oly mértékben töltötte ki, mint ő előtte senki sem. De Caux Mari — a nemrég elhalt kiváló művésznő — előbb Lászlóné, aztán Dória L.-né, szintén kedves volt egykor a népszínmű mezején, de minden jelessége daczára csak csinált virág vala, azon eredeti bájak és zamat nélkül, melyek Hegedüsné lényében mintegy igazi mezei bokrétával ajándékozták meg a magyar népszínművet. Úgyannyira, hogy a hosszú viganó, ha néha kísérletképpen felpróbálta, csaknem leritt róla, és mintha szorította volna lelkét, mely csak a falú szüzeinek egyszerű, mesterkéletlen alakjában találta magát otthon." így emlékezik róla az egykorú kritika. De minden kritikai emlékezés, amely színészre vonatkozik, olyan, mint az arczképezésnek az a régi módja, mely abból állt, hogy fekete papirosból vágták ki, még az én gyermekkoromban is, az ember profilját s fehér papírlapra ragasztva, ráfogták hogy arczkép. Néha ki is találta egyik-másik látogató, hogy ez vagy az a fekete ákom-bákom kit akar ábrázolni ? Silány profilt kap a multak kritikájából az olvasó. Látni kellett Hegedüsnét! Mikor mosolygó arcza, csodálatosan ragyogó szemei felvillantak a színpadon: hajnalodott! A közönségen mint egy villanyfolyam futott végig a derű. Nem komorkodott abban a