Váradi Antal: Petőfi könyvtár 19. Az elzárt mennyország (1910)

A vándorlás utolsó évei

A vándorlás utolsó évei 123 Végre elszéledtünk, lefeküdtünk, s egy pár órai nyugalom után reggeliztünk a fogadóban, szekereink már felpakolva, — fizetni akarunk. — Es ist alles schon bezahlt. Ami két dolgot bizonyít. Először, hogy Rózsa esküdt uram gavallér ember, másodszor, hogy a nagykomlósi korcsmáros hunczut német vala. Megint útnak indultunk az esküdt úr és a hajdúk kíséretében, s délután beértünk Nagybecskerekre. „Itt a szállások megrendelve lévén, mindenki odavonult, törődött testének nyugalmat adandó." Ezek tehát szerencsésen megérkeztek, emberestül, mindenestül, nem úgy, mint Szabó színigazgató, aki a negyvenes évek elején Pécsről Tolnamegyébe indulván, ekhós kocsikon Hirdnek, Pécsváradnak, Nádasdnak szekerezett s mikor Nádasdon az akkori püspöki uradalmi intéző megvendégelte őket a korcsmában — mert legényember volt — az egész társulat jókedvre hangoltatván, nagy énekszóval indult el Nádasdról Hidasra, ahol a Kardosok ősi rezidencziája állott. Ott aztán fölébredvén a kocsikon elszunyókált trupp, rémülten vette észre, hogy minden kocsitól hiányzik valaki. Fél napig tartott, mig az útfélről, az árokból előszedték az elhullotakat, akárcsak a Waterlooi csata után. Mikor aztán nagy kalamitások és katzenjammer közepette beérnek Bonyhádra, rémülten veszik észre, hogy még valakit elvesztettek útközben, aki senkinek sem jutott eszébe. Ugyan ki lehetett? A direktor veszett el. Két nap múlva hozták be