Váradi Antal: Petőfi könyvtár 19. Az elzárt mennyország (1910)

A vándorlás utolsó évei

A vándorlás utolsó évei 121 hajnalig, a korcsmáros és korcsmárosné nagy gyönyörűségére, akik ingyen hozták a borokat, szegény elitélendő rabnak, aki hajnal felé aztán azt mondja a korcsmárosnak: — Nézze, csárdásgazda, maga nagy jót tehetne velem. Békítsen ki engem ezzel a két pandúrral, Meghálálom. — Hát aztán, hogy békítsem ki, fiam, hiszen szívesen megtenném, mert az útszélen fekszik a csárdáin, s bizony jó, ha köztetek egy-két jó embere van a szegény csárdásgazdának. — Hogyan ? Nagyon könnyű. Nyomjon öt-öt forintot a markukba, majd meghozom én azt kendnek duplán, úgyis a jövő héten raboljuk ki a Nyakigláb zsidót. Én aztán mehetnék. A korcsmáros boldogan futott a belső szobába, s mindegyik pandúrnak a markába nyomva a salláriumot, azok félálmosan felszedelőzködtek, s elindultak a rabbal, ki a sötétbe. A kocsiszín alatt az ekhós szekéren megint visszamaszkirozódtak rendesen. A társaság pedig reggelre kelve kipihenten és friss erőben indult tovább. Az első stáczión még trakta is volt. A két ötforintos nem melegedett meg nagyon a zsebükben. Szilágyiéknak Nagykomlóson jobb dolguk volt. Nem kellett komédiát játszani egy kis meghálásért. A fogadó minden szobája két-két gyertyával rendelkezésünkre adatott, azon megjegyzéssel, hogy