Váradi Antal: Petőfi könyvtár 19. Az elzárt mennyország (1910)

Egy régi intendáns

110 Petőfi-Könyvtár sárospataki diákot segítségül nem hivott. Ezek a magasban elhelyezkedett ingyen-publikumot petrencze-rudakkal molesztálták, ami szerfölött kellemetlen, mikor az ember úgyis úgy lóg a falon, mint a denevér. Egy darabigtehát balanszíroztak, mígnem az ostromot nem tűrhetvén, sorban leugráltak, hogy helyeiket a diákok foglalják el. Ez volt aztán a leglelkesebb közönség. A napló azt mondja, hogy „sokszor az ablakok közül történtek a legtöbb éljenzések és ujrázások". Itt találkozott Szilágyi Pál Kazinczy Ferenczczel, aki: „szegény öreg, halvány volt, és szenvedni látszott. Egyedül valánk és ilyenkor, kivált ily helyen, hamar ismerkedik az ember. Nem is adnám sokért e találkozásunkat, mily szívesen, mily kedvesen magyarázta a multat, mily meghatóan szentelt néhány szót emlékére! . . . Sokat tanultam, mert sokat másként hittem s mint egészen más ember hagytam el a sárospataki romokat, ahol találkoztunk. Köszönetet mondtam — szives kézszorítását mintha most is érezném — s így váltunk el egymástól. Otet, a szegény zaklatottat, nem láthatám többé. Áldás poraira!" . . A régi intendáns is nemsokára pihenni tért. Otet sem láthatták már sokáig. 1834-ben, április 15-én halt meg Kassán. Megérte, hogy az ő nyája diadalmasan, bár sok nélkülözés között, foglalta el Budavár régi színpadát, a Kelemen László örökét, de azt már nem érhette meg, hogy az ő vezetése alatt nagygyá lett müvészsereg a felépült Nemzeti