Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1849-1852.

Petőfi István versei (J75 Oh édes szülőim, Miért hagytatok el ? Árván kell most élnem Bánatos szivemmel. Elmennék örömest néma sírotoknak Egyszerű fejfáját ölelni, csókolni, S megrepedt fájdalmam forró könnyzáporát Rideg porházatok halmára hullatni. Jaj, de nem mehetek, Mert hisz nincsen szárnyam, Hogy a messzeségen Repülhetnék által S ott, hol jó szülőim holttetemi felett Domborul a sírhant s kis kereszt búsan áll, Kisírnám tört szemem utolsó könnyeit, Borult életemre szállna örök homály. Én a nagy világnak Legnagyobb árvája; Kinek nincs szülője, Testvére, hazája, Sorsom viharától hazámból száműzve Bús éji köd borong néma magányomon, S eltűnt örömimnek napjait keresve Búsak sóhajtásim, mint síri fuvalom. Csendes a sírilak, Nyugodalmas tanya, Áldás porotokra Legjobb atya, anya! Néma sírhant, haza, tán meglátlak egykor, Ha sorsom kibékül s rám tekint mosolygva, De téged hű testvér örökre vesztélek, Csak neved s emléked, lesz keblem birtoka. (1849 deczember 4.)