Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

Petőfi István

30 Petőfi-Könyvtár való lángolása predesztinálták őt leíró-költonek. A természeti képeket ügyesen is tudja egyéni hangulatába olvasztani és hogy még sem lett kiválóvá e téren, annak oka az, hogy itt sem tud komponálni. Leírásai elnyúlnak és a legszebbek is ellaposodnak. Milyen művészi pl. A temetőben czimű versében a leírás, hogyan veszi a természet pártfogásába az elhagyott sírokat, de mennyire tönkre teszi a hangulatot a vers hosszadalmassága. Legszebb leíró verse tán a Hívatlan dalnok versei cziklusának utolsója volna, de a szoros szerkezet hiánya itt is megbosszulja magát, szakaszrólszakaszra lanyhul érdeklődésünk. Jön az igazi, az örök nagy szerelem Antónia iránt. Izzó szenvedélyt mutatnak levelei, azt sejtetik versei, de csak sejtetik, mert különben kevés bennük a melegség. Valami bágyadtság sugárzik belőlük s mintha mind régi ismerősünk volna, újat alig mondanak. Az ihlet jobb óráiban egy-egy dala tűrhetően sikerül (Nem mondtam még . . Pirosan kél . . ., Nyírfák alatt. . ., Elhullott a rózsa . . .), de zavartalan eszthetikai élvezetet egy sem nyújt. Legszebbek e csoportban is azok a versek, melyekben a természeti képek uralkodnak. Az ősz merengő bánatát némely szakaszában igazán költőien érzékíti meg az Őszi galyak czimű két vers. Hogy Petőfi István verseit nem annyira a benső szükség sugalta, mint a dilettáns kedvtöltés, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy 1858 őszén, mikor Csákóra költözött, egészen elhallgat. Pedig