Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1858-1880.

GYULAI PÁLNÉ HALÁLÁRA. Látod! látod! . . . Ő is elment, S a búnak minket itt hagyott. Jó lelke felszállt az égbe, — Nyert ismét egy szép csillagot, — Elrabolá őt tőlünk az irigy ég. Szivünk sebe oly mély, úgy fáj, úgy ég! . . . Ifjú szeretett s boldog volt, — Ékes virág zöld bokrában, — Szive, mely oly hőn dobogott. Nyugszik most a föld porában! . . . E gondolatra lelkem elborul S emlékére legfájóbb könnye hull. Töröljük le könnyeinket Siró lelkünk hő harmatát; Ki szivünkön sebet ütött, Higgyük, hogy rá majd írt is ád, De mig élünk s napunk le nem megyen, Emléke köztünk tiszta szent legyen. (1866 szept. 12.)