Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1857-1858.

220 Petőfi-Könyvtár Ne csodálkozz semmi felett lányka, Amit bennem a szerelem késztet, Csak te szeress lelkem, boldogságom ! . . . Lám a napok gyorsan elenyésznek. Ne csodáld, ha szivem érted eped, . . . Azt sem, ha a távolban megreped. TUDOM, HOGY . . . Tudom, hogy szeretsz, mert te magad mondtad, Szavadban kétkednem nem lehet, nem szabad; Azon pillanatban dobom el éltemet, Melyben majd hitelét elveszti a szavad. Kétségem nem uj már Isten léte fölött, A szeretet az én választott Istenem. Ez áld, vagy ez ver meg általad leányka . . . Hagyd meg, hagyd örökre boldogító hitem ! E szent hitben élve azt kérdezem tőled : Hová lett szép szemed ragyogó sugára, Mely dicső fényével sugárzá be lelkem, S enyhítő ír vala szivemnek lángjára? Most oly bágyadt, hideg szemed tekintete, Mint a téli napé, melyet a földre vet. Ah, hiszen még csak most kezdettél szeretni S szerelmed már is olyan hideg, dermedt! Hová lett az édes, bizodalmas hangod, Amelyen beszéltél énvelem olykoron, Midőn együtt néztük hold és csillagokat Sok szép, de hűs őszi és téli alkonyon?