Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1857-1858.

Petőfi István versei (J175 Tarló s sárgult gyepek mellett zöld vetések, Önkénytlen megnyílik szivem a reménynek; Hisz hol most halál van, élet lesz ott újra: Jó az Isten! ... ad még derűt a borúra. De mi zúg fölöttem, mintha vihar kelne Fönn a levegőben . . . meg is érint szele? Ah ! egy holló sereg végzi repülését, S ellepi a remény zöldellő vetését. S a földre, mely előbb olyan ékes zöld volt, A leszállott sereg fekete fátyolt vont, S tépik az uj kelést, a csirát kivájják . . . Mért nyitá meg Noé hollóknak a bárkát! Hová nem jutottam . . . most látom csak végre, Asztag oldaláról, Ararát hegyére. De ha volt Ararát hegye a világnak, Ararát hegye ez asztag a pusztának. Innen küldöm én szép árva gondolatim, Az én szárnyaszegett szelid galambjaim. Lesz-e valahol hely, ahol majd leszállnak? S hoznak-e magokkal számomra zöld ágat? Fájdalmam felhője meg fog-e szakadni? Bánatom özöne meg fog-e apadni? Lesz-e hely, hol élet-bárkámat kikötöm ? Avagy csak bujdosó maradok e földön ?! De mig a fejemet ilyeténkép töröm A jövendő fölött és csomóba kötöm Zavart gondolatim szaggatott fonalát: Megdézsmálhatják a rám bizott garmadát.