Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1856-1857.

158 Petőfi-Könyvtár TEMETŐBEN. Elhagyott, leomlott sírhantok közt járok; A romboló idő lépett, tiprott rájok; Be is roskadának. És amit az idő megkímélt, meghagyott, Kegyelet, szeretet gondtalan átadott A mulandóságnak. Itten egy sírhalom keresztje kidőlve, A másik anélkül sűrű gazzal födve, Alig látszik halma; Mellette egy törpe akáczfa búsulgat, Ki tudja mióta! . . . már rég széjjelporladt A boldogult hamva. Amott tört keresztek, odább kidőlt sírkő, Pusztított itt ember, pusztított az idő Egyiránt fájdalom! . . . Hol vannak a szülők, nő, férj, testvér, barát ? Mért nem jő megnézni a szeretet halmát, Segítni a bajon ? Jól mondják: „temetés a végső tisztelet". Ritkán éli azt túl barátság, szeretet; Mert hisz nemsokára Nem kerül egy könnycsepp, egy nefelejts virág, — No de ilyen volt rég s marad is a világ — Az elhunyt sírjára!