Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1856-1857.

Petőfi István versei (J143 Fölszáll a nap, föl magasra, De azért van alkonyata, S lehanyatlik bágyadtan; S az ember az ellen daczol, Mi a végzet parancsiból A szivében írva van. Sok hős szólott már ekképen: „Megóvom függetlenségem, Magamat meg nem adom." Harczban mint a tölgy úgy állott, Sebet kapott, halált osztott, Nem rettenté hatalom. Végre a hőst, hol leljük fel ? Sírva játszik bilincsével, Mit a szerelem vert rá; Sóhajt, zokog, de ereje, Hogy bilincsét széjjeltörje, Mindörökre elhagyá. Elkövettem én is mindent, Feledni a feledhetlent, S mi lőn küzdelmem bére? Ez iszonyú lelki harczban Az áldozat én maradtam S elcsepeg szivem vére. Minden cseppje, mely lepereg, Olyan tiszta, olyan meleg, Mint aminő szerelmem : Drága, véres és szent jelek Oltárán a szerelemnek, Lehet-e hát felednem ? (Brünn, 1857.)