Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1856-1857.

Petőfi István versei (J113 Az égi végzemény határzata hogy mi ? . . . S mire tart föl engem ? . .. nem fogom kutatni; Lelkem a sors ellen ellátva fegyverrel, Szeretni foglak én távol, úgy mint közel. Elhunyt őseidnek dicsőült szelleme, Élő hű fiaid lángoló szerelme Virrasszon fölötted, mint egy örök lámpa S oszoljék fényétől a jelen homálya. Haragvó Istened béküljön ki veled, Adjon áldást reád, erőt és türelmet; Vesd le gyász-ruhádat, elég rég viseled, S remélj a jövőben, hazám, Isten veled ! (Brünn, 1857.) PANASZOS DAL. Kezemben lant, szivemben fájdalom, S a dal, mit gyenge lantom zengedez, Zavarja tán a mester álmait, Kit ismeretlen sirhalom fedez. Ah, ki mondja, hogy őt föld takarja! ? Öt, ki lelkének minden érzetét A nagy világnak osztogatta szét . . . Ki tudja porát szél, hol sodorja! Testvér-lelkem nyugtalanúl keres, Keres s nyomodra sehol sem akad ; Eltűntél gyorsan, mint egy tünemény Az égről, csak hired s neved maradt. Mit ér nekem hired s nagy neved, Ha testvérem örökre vesztettem ! . . . Sajog a seb s mély, fojtó keservem, Melyet szivemen halálod ejtett. Petófi-Könyvtár. XVII. 8