Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

V. Künn a pusztán

A negyvenes évekből 71 miért nem hagyja oda a kegyetlen pályát, tisztelt tensuram ? . . . — Csak Puki úr, — szólt közbe figyelmeztetőleg Puki Pál. — Óh, mily naiv kérdés ez fiatal barátom részéről! Pedig, minden hizelkedés nélkül azt merném mondani, hogy ön intelligens embernek látszik. De még fiatal, nagyon fiatal. Kérem, ne mondja korát. Ha azt mondja, hatvan esztendős, akkor is erősíteni fogom, hogy nem ismeri az életet, nem ismeri a szivet! Egy költőnek mondja ön, hogy hagyja oda a pályát, amelyért mindent, amije addig volt, feláldozott. Feláldozta tanulmányait, szülői szeretetét, sőt még a nyomorúságot is nyakába vette. Mert hisz, az talán nem lesz újság ön előtt, hogy a költők mind szegények? Az ifjú nem titkolt érdeklődéssel hallgatta Puki úr szavait. A szatirikus mosolyt arczán valami résztvevő, szánalom felé hajló kifejezés váltotta fel, amint Puki úrra nézett, aki koronkint nagyot sóhajtott az elhagyott juhászbunda után. A téli ég aczélkéken ragyogott felettük, a förgeteg paripái tovább iramlottak és a nap, bár közel volt már a szemhatárhoz, nyájasan tekintett végig a temetőhöz hasonlatos rónaságon. Puki Pál teljesen elmerülve gondolataiban, egy darabig észre sem vette, hogy útitársa gyűrött kis könyvet vett elő valamelyik zsebéből, amit menés közben olvasgatott. A hideget nem is látszott érezni és összehúzott szemei mély figyelemmel tapadtak a könyvecske soraira.