Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

II. A költő megjelen

A negyvenes évekből 35 János, — kiáltotta szemrehányó hangon, — te nem is mondod nekem, hogy kedves vendégünk lesz vacsorára. Hány csirkét, kacsát öljünk még ama nevezetes költő tiszteletére ? — Legyen minden bőven, — intézkedett komolyan a házigazda. — Magam a pinczébe megyek s megnyitom az ó-bakar hordót. Legyen ünnep a mai nap. Szólt és kulcsait csörgetve fontosán, eldöczögött a pincze irányába. És a költő megjelent. Sápadt arczú, bozontos hajú, fáradt deák lépett be a házba. A csizmája enni kért s ruhája szabót kivánt; kezében vándorbot, kalapjánál mezei virág . . . Csak a szeme, két szilaj fekete szeme lobogott kevély gőggel, mint valami koldus-királyfié. A házigazda megölelte: — Szervusz, humillimus, — köszöntötte falusi latinsággal. A tiszteletes komolyan nyújtotta a kezét. — Hallottuk a jeles poémákat, úröcséin ! — Petőfi, ön az? mormogta megrettent csodálkozással a jegyző. (Valahogyan másképpen élt az álmaiban a költő. Legalább is sárga macskanadrágot kellett volna viselnie.) A tekintetes asszony kipirosodva, boldog mosolylyal futott be a konyhából. Jól megszorította a költő kezét és anyáskodó jósággal simogatta meg a sápadt, beesett arczot. — Fiam, most már itt marad egy darabig 3*