Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

VI Petőfi csizmadiája

102 Petőfi-Könyvtár — X. Y.-t Krikovy uramnak köszönheti az irodalom. És ezután már nem is volna érdemes tovább élni, mert mi jöhet még ezután több? A czigányleány tányérjába sűrűn hullottak a rézpénzek. A bús földesúr bankópénzt vágott ki bugyellárisából, Krikovy uram is megemberelte magát egy húszasig. A tánczoló jurátus csókkal akart fizetni, de a leány eltaszította magától, hogy csaknem hanyatt vágódott a nyalka legény. Legutoljára a komor ifjú asztalát kereste fel a dalos leány és amint habozva közeledett felé, szinte megzavarodva nyújtotta elébe tányérját. Az ifjú egy ezüst Máriást vetett a tányérra olyan mozdulattal, amely a nem messzire ülő Krikovy uram előtt elárulta azt, hogy az a Máriás az utolsó volt abban a rövidre szabott magyar dolmánykában. A leány megállott az asztal előtt és az ifjúra függesztette a szemét. — Ismersz még? — kérdezte fátyolozott hangon. Az ifjú bólintott. — Ismerlek. És sohasem felejtlek el. A leány lecsüngesztette a karjait és a hangja mind tompább lett, amint beszélt: Emlékszel, mikor először találkoztunk az országúton, niár akkor megjósoltam neked, hogy a mi csillagaink minduntalan találkozni fognak. Bármerre járjon a te csillagod, az én csillagom mindenütt a nyomába jár. A leány behunyta a szemét.