Somogyi Gyula: Petőfi könyvtár 14. Petőfi Sándor költészete (1909)

III. Petőfi költészetének tartalma és aesthetikai méltatása

Petőfi Sándor költészete 49 Néha a háborgó folyam felszíne elsimul: . . . szerelmem .. . változik, de Soha nem szűnik, mindig él, S nem gyöngül, ha néha szelídebb is. . . Gyakran csendes a folyó, de mély. Majd csendesebb lesz, s melancholiává vagy ábrándozássá szelídül a láz, hogy újra kitörjön (Avvagy én már soha). De íme, hirtelen kaczajba csapván át (Félre mostan), a költő kigyógyul. Nem beszél vak indulat belőlem; Csendes elmém higgadt szózata: Megszűnt már a vész, mely nem viszonzott Szerelmem kínjából támada. Némi szünet áll be: üres lett a szív a szerelemtől. {Hideg világ!) Nincs leány, ki szeretné (Minden virágnak). Itt-ott felbuzog a vére (Barna menyecske) és érzékiség löki félre a szerelem koronáját (Zöld leveles fehér). De a korona nem maradhat alant. A történet ismeretes.*) Szatmárott ismerkedett meg Szendrey Júliával és rögtön bele szeret. Távozván közeléből, némi elhidegedés és félreértések után a költőben újra felcsap a láng, visszatér (1847), kinyeri a leány beleegyezését, ki az atya ellenkezése daczára is végre neje lesz. A hirtelen fellobbant érzés, mely immár állandó marad, röpke dalokban szerez könnyebbülést (Szerelmes vagyok, Nehéz, nehéz a szivem, Szere*) Szana Tamás: Petőfiné. Petófi-Könyvtár. XIV. 4