Somogyi Gyula: Petőfi könyvtár 14. Petőfi Sándor költészete (1909)

II. A népiesség

Petőfi Sándor költészete 29 IV. Éppen nem feltűnő ellenmondás, hogy a leendő népköltő első zsengéi a kor uralkodó Ízlésének, az akkori irodalmi divatnak felelnek meg. A müköltés nálunk sohasem, vagy csak elvétve, sülyedt a tulfinomodás Ízléstelenségébe. Éppen Petőfi felléptekor érte virágkorát. Vörösmarty csodaszép éneke, melyben annyi erő és báj, igaz érzés, lelkesedés és hév mutatkozott és melyben a nyelv-müvészet legmagasb fokát éri el, egyedüli jogosultságot látszott biztosítani a nép értelmén és ízlésén felülemelkedő költészetnek. Ki sikert akart, annak hódolnia kellett. A vándorszínészet sanyaruságaiban küzködő, földönfutó Petőfi kereste a sikert. Első megjelent dalában (Athenaeum 1842), „A borozóban", imádja a bor istenét, szivét a kínnak skorpiói szaggatják, bor csal húrjaira nyájas éneket, de ugyanakkor füttyent a zord világra, a borocskából halála perczében még egy korty! s ugy dül a temető jégölébe. A klasszikai vonatkozásokból kirívó népiességet figyelmes szem rögtön észreveszi. Azonban itt, mintha észrevenné magát, egyelőre megállapodik. Még nem lép uj útra. Más költeményeiben, hol mély megilletődés s égő fájdalom szólal meg, tisztán csendül az irodalom emelkedett hangja, pl. Hazámban, A Dunán, Távolból. Utóbb, amidőn, színészi ábrándjairól végleg letéve, tisztán a költői hivatásnak él, kivonja magát A népies irány.