Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

96 Petőfi-Könyvtár volt éppen a művészi egyéniség elvének. Ha valaki az érzés egészsége, naivitása, őszintesége és a lirai élmény realitásaért akart sikra szállani, akkor nem maradt egyéb hátra, mint a népies hangnak érvényt szerezni az álműveltség és álidealismus akkortájt divatos hamis tónusával szemben. És Petőfi annál inkább rászorult arra a nagy és hathatós segítségre, mely a népiességben rejlik, mert a maga legsajátabb bensősége, a maga legsajátabb egyénies művészete még fejletlen volt akkoriban. De a népiesség újszerű vértezetében föllépve nemcsak megdöbbenthette ellenfeit, hanem tapsoló hiveket is szerezhetett országszerte s a népszerűség árja által emeltetve módot nyerhetett saját legbensőbb költői egyéniségének művészi érvényesítésére. És Petőfinek annál is inkább kellett a népiességhez segítségért folyamodnia, mert ezt nem számításból cselekedte, mint költészetünk későbbi mű-naivái, hanem természetes ösztönből, vagyis azon egyszerű oknál fogva, mert a népies érzésmód, annak egészsége, frisessége, szilajsága, humora, valóban a szivéhez volt hozzánőve, és mert művészi alakító tehetségénél fogva — majdnem szinészliraiságnak mondanám azt — a csikóst, a juhászt, a bojtárt, betyárt úgy megszólaltatta, a hogy azt irodalmunkban még sohsem hallottuk. De bárha a népiesség szerves alkatrésze volt Petőfi költői lelkületének és egész fejlődésén át egyik mozgató és jellegző tényezője maradt művészetének, mégis alapjában véve csak eszköz volt neki mélyebb