Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)
Petőfi 57 szaka ez, mely egyénenkint rendkívül eltérő sajátos képet mutat és melyet már ez oknál fogva is nagyon nehéz találóan jellemezni. De ezt a nehézséget még egy másik körülmény igen jelentős mértékben fokozza. Ha ugyanis érett korban tekintünk vissza a fiatal válságok időszakára, könnyen olyan humoros hangulat támad föl bennünk, melylyel megsértjük még azt is, ami az ifjúi léleknek oly gyönyörű kiváltsága, hogy t. i. érintetlen tiszta hevülettel tud epedni, lázongani az örök értékeknek megvalósításáért. Viszont maga a válságban leledző ifjúi lélek rendszerint annyi affectatiot és hazugságot visz bele saját dúlt állapotába és oly kevés tárgyilagossággal tekint saját benső zavarára, hogy többnyire csak fölöttébb ízetlen wertheriádákban tud róla valahogy beszámolni. Innen van, hogy a világirodalom aránylag csak nagyon kevés valóban becses rajzát nyújtja az ifjúi lélek első nagy magábaszállásának ; az első mély barázdának, melyet az élet vés éppen az eszményies ifjak lelkébe. És éppen ezt a kevés becses rajzot nem méltatja elegendő figyelemre a nagy közönség, mert az aesthetikusok nem tárják föl előtte azoknak igazi jelentőségét. Miért nevezzük Petőfit az ifjúság költőjének? Miért övezzük alakját önkéntelenül az örök ifjúság dicsfényével ? A többi közt azért is, mert a költemények egész sorozatában („Felhők", „Tündérálom" stb.) örökbecsű adalékot nyújt az eszményhitű ifjú lélek első súlyos válságának, első komoly