Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 53 5. Eddig Petőfi költészetének csakis legjobban szembeötlő jellemvonását fejtegettük: azt, amelynek szokatlan tündöklése által ő egyedül álló csillaggá válik a költőcsillagok égi rajában. Most azonban az a nehéz föladat tornyosúl föl előttünk, hogy őt egész költői lényében megragadjuk, úgy amint az műveinek illatterhes, sűrű, szinte áthatatlan virágerdejében megnyilatkozik. Más mód erre nem kínálkozik, mint hogy a költőt lelki fejlődésének útjain, vagy legalább is annak főbb vonalain végig kisérni próbáljuk. A föladat amilyen kényes, épp oly ellenállhatatlanul csábitó. Mert egyáltalán, mindentől eltekintve, van-e ebben a földi létben más egyéb is, ami érdekes, ingerlő, csábító volna, mint a fejlődés? Egy titkon csüngünk mindnyájan: azon a mérhetetlen csodán, hogy a természet mindenütt, hol benne élet fakad, szótlanul igér valamit és szótlanul be is váltja azt, és ezt a csodát aztán fejlődésnek nevezzük el. És lelkünk a természettel mért oly rokon ? Azért, mert benne is igéret rejlik, melyet be kell váltanunk. Az ő titka és csodája is: a fejlődés. És vájjon a lelki fejlődést hol tanulmányozhatjuk a legtöbb gyönyörűséggel? Én azt hiszem: a gyermekeken s a lángelméken.