Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

46 Petöfi-Könyvtár A templom maradt meg, — de ez is betegen — Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen És gyászolt a templom több hosszú századot, Mig végre bújában össze nem roskadott. Hogy haszna ne veszszen széthullott kövének Belőle e helyen csárdát épitének. Az isten házából csárda! ... és miért ne ? Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére. És úgy nem részünk-e a test, mint a lélek ? Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek. Az isten házából csárda! ... és miért ne? Itt és ott élhetünk az isten kedvére; S láttam én csárdákban tisztább szíveket már, Mint kit naponként lát térdelni az oltár. — (A csárda romjai.) Mennyi képváltozás, mennyi hangulat és gondolatszökellés van már e néhány sorban, melylyel a költemény első fele lezáródik. A műalkotásnak ebben az első felében a költőnek minden tőle telhető eszközökkel arról kellett gondoskodnia, hogy bennünk a legkegyeletesebb hangulatokat ébreszsze föl a romokban heverő csárda iránt, és nemde a költő ezt a fölöttébb kényes föladatot játszi módon s fényes sikerrel oldotta meg? Most tehát áttérhet tülajdonképeni föladatára, a mulandóság elégiájának megírására. Itt aztán azzal remekel, hogy mintegy újra fölépíti előttünk a csárdát és belevarázsolja mind azt a meleg életet, amitől egykoron viszhangzott, de csak azért, hogy búsongó képzeletének egy fuvalmával szertefújja az igéző látományokat és minden romlandóságnak ura, az Idő,