Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 27 3. Búcsúzzunk most már mi is a színészettől, mely nagyon is tág tért foglal el Petőfi élete történetében s ifjú fejlődésében. És kíséreljük meg tulajdonképeni költői útját áttekintve annak legfeltűnőbb vonását megragadni. Akkor mindenek előtt szemünkbe ötlik fejlődése menetének az a rohamos gyorsasága, melynél fogva ifjú életének utolsó négy-öt esztendeje alatt ugyanannyi évtizedet látszik átalélni. Ha 1842-ben ragadta volna el balvégzete, akkor a közönség még nevét sem ismerné, mert egy-két csinosabb költemény még nem elegendő a halhatatlansághoz. Ha 1843-ban pusztul vala el az örvény szélén járó ifjú, akkor tudományos szakközlönyökben szó esnék róla, hogy a negyvenes évek táján élt valami Petőfi nevű kóbor szinész, aki legalább is egy tuczat figyelemre méltó verset irt s aki szerzője volt néhány a nép ajkán élő gyönyörű magyar nótának; tőle ered egyebek közt a „Megy a juhász szamáron" czimű humoros néprománcz is, mely nem közönséges tehetségre vall. Kár, kár, — így szólna a tudományos kritika, — hogy a húsz éves korban elhunyt ifjú ember egyéb betyáros és bormámoros versein még nagyon megérződik a ripacs. De ha