Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 167 Menni akar, de csak düledez, Mint ivója, kiben sok a szesz! Födele is félre van csapva, Mint a részeg ember kalapja. (Van a nagy alföldön csárda sok.) Máskor ugyanilyen személyesitéssel mélyen bánatos hangulatot kelt, mint pl. „A csárda romjaidban ; A csárda is vénült, vénült és roskadott. Leüté fejéről a szél a kalapot, A födelet . . . ekkép áll hajadon fővel, mintha urával beszélne az idővel". Csodás személyesítő erejével egyszerű természeti jelenségbe egész világrázó tragédiát tud belé vetíteni, mint pl. „A puszta, télen"-ben. Mint kiűzött király országa széléről Visszapillant a nap a föld permérül, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér szeme a túlsó határra, Leesik fejéről véres koronája. Ebben a néhány sorban nemcsak egész szabadságrajongó lelkületét fejezte ki a költő, hanem egyben a természeti képet oly igéző erővel festette, hogy visióján keresztül magát a valóságot véljük láthatni. Ha Petőfi angol vagy német költő volna, vastag könyvek íródnának képzeletének mythikus személyesítő erejéről; egész tudományos irodalom keletkeznék arról, hogy miben rokon újszerű költői természetlátása a görög mythologiában jelentkező személyesítő erővel, sőt hogy miben múlja ezt fölül. Vizsgálódások indulnának meg, hogy Petőfi előtt- miért nem tudta még költő a síkságban rejlő természeti szépséget fölfedezni, miért éppen a magyar alföldnek támadt ilyen csodálatos művész commentatora s miért éppen