Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)
Petőfi 165 tűkben és a holdvilág csak úgy hömpölyög a széttépett felhődarabok közt, mint a holt ember a hullámokon. Hisz ez kész mythologia; csak azzal a különbséggel, hogy az itt szereplő Förgeteg, Felhő, Csillag, Hold nincsenek istenekként föltüntetve. De azért szembetűnő, hogy Petőfi úgy látja a természeti folyamatokat, hogy ihletett képzelme mindjárt egész hitregét költ beléjük. A napról, holdról, csillagokról, égi tüneményekről nem is tud másként beszélni, hogy meg ne személyesítse őket. Csak úgy véletlenül kapom ki pl. a János vitézből e kedélyeskedő sorokat: Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt, De nem lát és nem hall olyat minden reggel, Mint amilyet hallott, mint amilyet látott Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott. (János vitéz, XII.) Ezt a természet személyesítő módszert tanulta el tőle Arany János akárhány plastikai természetfestésében. Tovább lapozgatok a János vitézben és a leáldozó napról, mely egy véres csatatérre tekint vissza, ilyen képet találok: A leáldozó nap utolsó sugára Vörös szemmel nézett a siralmas tájra. Nem látott egyebet, csak a véres halált, S hollósereget, mely a halottakra szállt; Nem igen telt benne nagy gyönyörűsége, Le is ereszkedett tenger mélységébe. (János vitéz, XIII) Ezek ama könnyed fajta személyesitések, melyeket az inge ujjából ráz ki, de épp oly könnyedséggel egész meséket komponál bele a természet' látományokba, mint pl. „Szécsi Máriá u-ban: