Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 155 Talán amit Mi boldogságnak nevezünk, A miljom érdek, Ez mind egyes sugára csak Egy új napnak, mely még a láthatáron Túl van, de egykor feljövend. (Világosságot!) De e szavaiban csak kapkod egy gondolat után, anélkül, hogy megragadni tudná, és a következő sorokban megint a földi boldogságba elmerült lélek vergődik előttünk: Bár volna igy! Bár volna czélja a világnak, Bár emelkednék a világ Folyvást, folyvást e czél felé, Amig elébb-utóbb elérné! De hátha ugy vagyunk. Mint a fa, mely virágzik És elvirit, Mint a hullám, amely dagad, Aztán lesimúl, Mint a kő, melyet fölhajitnak, Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik, S ha a tetőt elérte, Ismét leballag, S ez igy tart mindörökké: Föl és alá, föl és alá Irtóztató, irtóztató! (Világosságot!) Vagyis Petőfi a társadalmi evolutiót félti: attól tart, hogy az egész világtörténelem csak alá s fölhimbálódzásból áll, anélkül, hogy valami magasabb czélhoz való közeledés foglaltatnék benne. És a földi czéltalanságnak ez a gondolata iszonyattal tölti el. Nyugtalansága nem is alaptalan, mert ahogy ő képzeli az emberi társadalom evolutioját,